Kategóriák

Eszter néni dokumentumai

Eszter néni dokumentumait közreadva, úgy érzem, ezek az iratok elsősorban nem is őt, inkább a kort jellemzik, amelyben élt. A 40-es évek üldözései éppúgy megjelennek bennük, mint az 50-esek diktatúrájának bizarr világa.

Leveleki Eszter Felsőgallán, a mai Tatabánya résztelepülésén született, ahol apja, Löventritt Andor vegyészmérnök a cementgyár igazgatója volt. Ő a vészkorszak idején eltűnt, hogy zsidó származása miatt ne hozzon bajt a családjára, és nem is került elő soha. Bár csak 1937-ben tért át a református vallásra, gyermekeit, Lászlót és Esztert már születésükkor e hitben keresztelték meg. Eszter néni édesanyja, a szintén pedagógus aranyosi Molnár Julianna (Dudus néni) családjának volt felmenője a dzsentri leveleki Molnár Pál, akit Mikszáth Kálmán A vén gazember című írásában örökített meg. Az ő nemesi előnevét vették fel a magyarosítás során, 1934-ben. Az anyai nagymama neve, a Weisenbacher (vagy Veisenbacher) ismét más nációra utalhat, a vérkeveredés kedvező hatása nyilvánvaló.

Mai szemmel az is megdöbbentő, hogy valakinek hivatalos dokumentumot adnak ki arról, hogy „nem tartozik az 1939. évi IV. t. c. hatálya alá”, azaz nem zsidó. A második zsidótörvénynek nevezett jogszabály szerint „zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait.” Ennek persze még számos ilyen-olyan variációja volt, így kaphatták meg Eszterék ezt az igazolást, amelynek nyomán a zsidótörvények világában ő nevelői, bátyja pedig mérnöki munkát végezhetett, amint ez a jogászkodó stílusú beadványból is látható. A játszóotthonba járó gyermekek hitfelekezet szerinti megoszlása iránti érdeklődés szintén a 40-es évek nyomasztó légkörét jellemzi.

A hírhedt négy-nagyszülős leszármazási táblázatot én is e papírok közt láttam először – a mi családunkban erre nem is volt szükség.

Leveleki Eszter 1936-ban szerzett tanítónői oklevelet a budapesti Szent Orsolya tanítónőképzőben, majd nemesné Müller Márta híres Családi Iskolájában helyezkedett el, itt, illetve a Beliczáné-féle utódintézményben 1936-42 között dolgozott. 1942-44 közt játszóotthont tartott fenn a Wekerle Sándor (ma Hercegprímás) utcában. Ez időben magántanítványai is voltak. 1938-ban kezdett el Mérei-Molnár Verával gyerekeket nyaraltatni Bánkon. Vele és férjével, a pszichológus Mérei Ferenccel később is jó barátságban maradt.

Kevesen tudják, hogy Leveleki Eszter részt vett Sztehlo Gábor evangélikus lelkész gyermekmentő akcióiban, aki számos menhelyet működtetett és zsidó gyermekek ezreinek nyújtott biztonságot a zivataros 1944-es évben. Ő maga igen keveset és ritkán beszélt erről, de magam is ismerek valakit, akit ő vitt egy budai intézménybe – e barátom később Bánkon is nyaralt. Az is érdekes lehetett, amikor Eszter néni légóparancsnok-helyettesként működött…

Leveleki Eszter 1944-ben a Svéd Vöröskereszt alkalmazottja volt – erről szól a legendás Valdemar Langlet főmegbízott által írt levél, valamint az intézmény által kiállított igazolás is. (A német nyelvű levél szövegének fordítása: Igen tisztelt Pfarrer úr! Ezúton kérem Önt Leveleki Eszter kisasszony szeretetteljes fogadására, aki a Svéd Vöröskereszt szolgálatában áll. Leveleki kisasszonynak áttekintése van gyermekotthonaink felett, és szeretne tudakozódni esetleges helyekről protestáns részről a gyermekotthonokban védenceink számára, ha azok protestáns hitűek. Kiváló tisztelettel: Valdemar Langlet)

A család által 1944 decemberében sebtiben beszerzett anyakönyvi kivonatok a korabeli viccet juttatják eszembe: az INRI, a kereszten látható rövidítés jelentése: Irataimért Názáretbe Rohantam, Jézus.

Budapest ostroma alatt Eszter néni bal keze egy légitámadás következtében megsérült, erről még röntgenkép is van a birtokomban. Polgári hadirokkanttá nyilvánították, de nem derül ki az iratokból, hogy kapott-e járadékot. A politikai megbízhatóság igazolásai is a kor jellegzetes dokumentumai, ezek nélkül akkor senki nem kaphatott állást.

A háború után először a Panacea gyógyszergyárban dolgozott, innen úgy távozott, hogy visszaadta a munkakört elődjének, akit a zsidótörvények miatt küldtek el. Fontos munkahelye volt az O.S.E., az Union Oeuvres de Secours aux Enfants óvodája. Ez a Társaság a Gyermekek Megmentéséért 1912-ben alakult Szentpétervárott, orvosok hozták létre a zsidó lakosság rászoruló tagjai számára. 1923-ban Berlinbe települt át, itt Albert Einstein volt az elnöke. 1933-tól Franciaországban működik, a II. világháború alatt árvaházakat tartott fenn a deportáltak gyermekei számára. Segítette a gyermekek emigrációját is semleges országokba.

Eszter néni itt 1946-49 között működött óvónőként, majd otthonvezetőként. Ebben az időben tanfolyamokat is tartott óvónőknek. Itt dolgozott együtt Tari Máriával, Tarcsi Lajosnéval, aki szakácsnő volt az O.S.E.-nál s akinek házában később a bánki nyaraltatás is zajlott. Marcsi néni ösztönös pedagógusként kiváló munkatársa volt.

Barátnője, Bélaváry-Burchard Erzsébet írta az „Erzsike” aláírású levelet, amelyben Eszter néni Dolgozók Óvónőképzője-beli tanulmányairól esik szó. Ennek elvégzését is ő javasolta neki, hogy könnyebben tudjon elhelyezkedni e területen. Az idevágó beadványok nyelvezete (a haladószellemű óvónőképző említése) már a pártállam korszakát idézi.

Sokat nem segített rajta az 1948-ban megszerzett újabb oklevél, mivel az O.S.E. óvodáit 1949-ben a főváros vette át, s őt elbocsátották. Valószínűleg Bélaváry-Burchard Erzsébettől tudta meg, hogy nem is érdemes pedagógiai téren próbálkoznia, mivel „szocialista ember nevelésére alkalmatlannak” minősítették – aki ezt letakart telefonkészülék mellett közölte vele, a lehallgatástól tartva. Ennek okát Eszter néni abban látta, hogy az „élenjáró szovjet módszerek” átvételével csak akkor értett egyet, ha azok a hazai körülmények között is alkalmazhatók.

Az ötvenes években ezért – erre magam is jól emlékszem – tanácsi bedolgozóként, kendőfestésből és esőkabát-hegesztésből élt. S természetesen folytatta főművét, a bánki nyaraltatást, ezt az 1944-es év kivételével folyamatosan fenntartotta. 1945-ben Szilvásváradra ment a gyerekekkel, mivel Bánk tele volt orosz katonákkal. Bánkra később a pártállam több exponált vezetője is elküldte gyermekét vagy unokáját, egy kis polgári levegőt szívni. E személyek támogatása szükséges is volt a nyári működés engedélyezéséhez. Emlékszem, hogy 1957-ben, amikor házigazdánkat, Tarcsi Lajost Kistarcsán tartották fogva ’56-os tevékenysége miatt, csak Rusznyák István, a Tudományos Akadémia akkori elnökének közbenjárására kaptuk meg a hatósági engedélyt.

Egy levél szerint 1952-ben napközis óraadóként alkalmazták, ám ennek nem lett folytatása. Csak 1962-ben kapott ismét pedagógusi állást, a Fővárosi Tanács Csecsemőotthonainak Kmety utcai központjában lett ismét óvónő. Itt a gyakorlati munka mellett tanulmányokat is írt, elvi és módszertani kérdésekről, az állami gondozottak helyzetéről és beilleszkedéséről. Szerzőtársa volt a Kabayné Huszka Antónia által szerkesztett, A gondozónő, a védőnő és gyermekápolónő nevelési feladatai című könyvnek. Bánkot ekkor is folytatta, olykor fizetésnélküli szabadságot kérve e célra.

1974-ben vonult nyugdíjba, Bánkon 1978-ig nyaraltatott. 1975-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.

Eszter néni soha nem ment férjhez, bár több jelentékeny férfi fordult meg körülötte. Mi, bánki gyerekek voltunk a családja, magányos élete talán egyik feltétele lehetett annak a csodának, ami Bánkon megvalósult. Betegsége idején sokan álltunk mellette, négy és fél évi kórházi ápolása alatt 20-30 ember is látogatta rendszeresen.

1991. február 24-én halt meg. Mi bánkiak minden évben, október 10-i születésnapja táján emlékezünk meg róla, Ganz utcai lakásának házfalán elhelyezett emléktábla alatt.

bid

Hozzászólni a Firkafalon lehet.